Prológus

Akartam Őt.
Kívántam.
Elvettem.
Nem volt jogom hozzá, hiszen ezzel megszegtem egy olyan szabályt, mely igaz nem volt sem kimondva, sem letisztázva, azonban mégis a kettőnk közötti kapcsolatot foglalta magában.
Esendővé váltam, árulóvá, hazuggá, olyan férfivá, aki nem foglalkozik a miértekkel, a jövővel, csak a mának és az érzékeknek él.
Elárultam.
Már évek óta éltünk kapcsolatban, és szerettem. Legalább is azt hiszem, biztos voltam az érzésben egészen eddig az éjszakáig. Egészen addig, míg meg nem láttam hosszú barna haját, formás lábait, és csókra csábító ajkait, melyekért már rögtön, az első pillanatban majd megvesztem.
Buja volt, izgató, és én nem bírtam ellenállni. Szinte már elemi erővel vonzott magához, és a testem könyörgött csupán egyetlen érintésért. Meg akartam érinteni, végig akartam simítani minden egyes porcikáján! Csókolni akartam, duzzadttá, vörössé marcangolva száját, úgy, hogy másnap és harmadnap is emlékezzen arra a szenvedélyre, amit kiváltott belőlem!
Túl könnyű volt, azonban megadta mindazt a kielégülést, amire vágytam.
Használtam.
Nem voltam romantikus, nem beszéltem a jövőről, arról, hogy mi lesz kettőnkkel, hogy mi vár ránk ezután az éjszaka után. Nem kellett a lelke, csak a testét akartam, azt a befogadó, puha, női testet, melynek képtelen voltam ellenállni.
Kezem sietősen görgette maga előtt szoknyájának nehéz anyagát, ujjaim bőrét szántották, és most egyáltalán nem akartam adni. Elvenni akartam, kielégülni, anélkül, hogy gondolkodnom kelljen a későbbi problémákon.
Szoknyáját a derekára toltam, majd mint egy vadállat, úgy hajoltam szájára. Fogaimmal szinte már téptem azokat a cseresznyeszín ajkakat, nyelvemmel befogadásért esedeztem, és mikor beengedett, egy hörgéssel jutalmaztam készségességét. Kezem eközben végigsimított derekán, mellkasán, majd hajába túrtam. Nyakát hátravetette, én pedig bőrét fogaimmal karcolgatva csókoltam azt, egészen addig, míg ajkai közül sóhajok nem reppentek az ég felé.
Kellettem neki, akart engem.
Felsője hamar a földön landolt, melltartója pedig a nyakába csúszott, ezzel is biztosítva a megfelelő hozzáférést tökéletes melleihez.  A halmokra hajoltam, kezemmel lágyan simogattam, nyelvemmel cirógattam, ajkammal szívtam, csak hogy még jobban felkészítsem kettőnk afférjára. Keze közben önálló életre kelt, szinte letépte rólam a pólót, nyögve bontotta ki övemet és szabadított ki farmerem börtönéből, mely már egy ideje túl szorosnak bizonyult.
Nem finomkodott, keze határozottan szorított, simogatott, izgatott egészen addig a bizonyos határig, ahonnan már nincs megállás.
Fehérneműjének eltávolításával nem foglalkoztam. Egyszerűen csak félretoltam az apró anyagot, a finom csipkét, majd mélyen a testébe nyomultam. Immár nem volt helye közöttünk finomkodásnak, bár az eddigi tettek sem erről szóltak.
Nadrágom minden lökésnél lejjebb csúszott, míg végül megállapodott a bokámnál, mellei pedig az általam diktált ritmusra hullámoztak.
Felnyögött, felnyögtem...
Körmét a hátamba vájta, és a fájdalom most jóleső érzéssel töltötte el érzékeimet. Kellően elég volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet annyira, hogy még egy kicsit kitartsak. Hogy elhúzzam az elkerülhetetlent.  Kielégülése elemi erővel szippantott magához, ölelt körbe, fonódott körém, és ajkai közül feltörő elégedett sóhaja zene volt füleimnek. Ez volt a crescendo kettőnk dallamában, és immár elégedetten adtam át magam én is a beteljesülésnek.
Testére borultam, szaggatottan lélegeztem, majd miután a remegés kissé alábbhagyott a lábamban, feltápászkodtam. Készségesen elfogadtam a felém nyújtott papírzsepit, majd pár perc alatt rendbe szedtem magam.
Nem búcsúztam, hiszen többé soha nem találkozunk.
Egy pillantást vetettem még kipirult arcára, összegömbölyödő testére, derekára csúszott szoknyájára, és ujjaim nyomára, melyet billogként hagytam a combján.
Sajnáltam.
Magamat sajnáltam...
Hiszen ez egyet jelent a szabad élettel, az önállósággal, a függetlenséggel, és  a vádló tekintettel, ami biztos hogy életem végéig kisérteni fog.
Hiszen megcsaltam...
Megszegtem egy ki nem mondott esküt!
Árulóvá váltam...